... vagy még inkább első nap (újra) az "iskolában".
Hazudnék ha azt mondanám nem lett volna jó egy kicsit hosszabb családi nyaralás de akkor is ha nehéz visszailleszkedésről számolnék be. Közvetlen kollégám otthon Amerikában tölti hosszabb nyaralását és hagyott itt nekem egy érdekes feladatot amiben eléggé magának való közvetlen beosztottjával kell együtt dolgoznom. Kiemelt figyelemmel vetettem magamat a vele való munkába és kiderült hogy nagyon régóta szeretett volna ilyen típusú segítő együttműködésre de (szerintem legfőképpen) saját természete és részben főnökének osztályos zártsága miatt eddig erre nem került sor. De miután lassan egy éve romlanak a mutatóik akármibe fognak így elbizonytalanodtak. Meg is beszéltük a következő lépéseket már szerdára. Nagy érdeklődéssel várom.
Erről eszembe jutott az a kettősség ahogyan engem látnak a kollégáim és ahogyan én érzek belülről. Nagy munkabírásom, komoly tapasztalatom és ezekre támaszkodó óriási elvárásaim miatt a felém irányuló tisztelet gyarkan félelembe (sőt legutóbb már a rettegést is hallottam) csap át. Ezzel szemben önmagammal szemben lévén a legkritikusabb (zarójelben ez nem segít az előző ponton) én elég gyakran vagyok belül bizonytalan és ebből próbálok is minél többet megmutatni hogy tompítsam a félelmet. Ennek módszeréül gyakran a visszacsatolás kérését választom. Az igazi csapdahelyzet ebben az amikor ezt a visszajelzés kérést a kollegák úgy élik meg hogy lám még én sem tudom a jó irányt. Megmarad a félelem és elmarad az igazi kommunikáció. Az önirónia és az empátia segítenek ezeket a csapdahelyzeteket megoldanom.
Hazudnék ha azt mondanám nem lett volna jó egy kicsit hosszabb családi nyaralás de akkor is ha nehéz visszailleszkedésről számolnék be. Közvetlen kollégám otthon Amerikában tölti hosszabb nyaralását és hagyott itt nekem egy érdekes feladatot amiben eléggé magának való közvetlen beosztottjával kell együtt dolgoznom. Kiemelt figyelemmel vetettem magamat a vele való munkába és kiderült hogy nagyon régóta szeretett volna ilyen típusú segítő együttműködésre de (szerintem legfőképpen) saját természete és részben főnökének osztályos zártsága miatt eddig erre nem került sor. De miután lassan egy éve romlanak a mutatóik akármibe fognak így elbizonytalanodtak. Meg is beszéltük a következő lépéseket már szerdára. Nagy érdeklődéssel várom.
Erről eszembe jutott az a kettősség ahogyan engem látnak a kollégáim és ahogyan én érzek belülről. Nagy munkabírásom, komoly tapasztalatom és ezekre támaszkodó óriási elvárásaim miatt a felém irányuló tisztelet gyarkan félelembe (sőt legutóbb már a rettegést is hallottam) csap át. Ezzel szemben önmagammal szemben lévén a legkritikusabb (zarójelben ez nem segít az előző ponton) én elég gyakran vagyok belül bizonytalan és ebből próbálok is minél többet megmutatni hogy tompítsam a félelmet. Ennek módszeréül gyakran a visszacsatolás kérését választom. Az igazi csapdahelyzet ebben az amikor ezt a visszajelzés kérést a kollegák úgy élik meg hogy lám még én sem tudom a jó irányt. Megmarad a félelem és elmarad az igazi kommunikáció. Az önirónia és az empátia segítenek ezeket a csapdahelyzeteket megoldanom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése